Autójavító családba születtem. Apai nagyapám autószerelőnek tanult, megjárta a világháborút. A fronton szerelte a Blitz teherautókat, majd fogságba esett és 49-ig a Fehér tenger partján lévő hadifogolytáborban volt része a szovjet vendégszeretetből. Túlélte, hazajött, majd a Földgépnél gépkocsivezetőként állt munkába. Az ő feladata az új teherautók bejáratása, illetve azt követően a különböző gépállomásokra való leszállítása volt. Kaeble teherautót ő vezetett először Magyarországon, legalábbis mi így tudjuk. Jó nagy vas volt ez a Kaeble, a kormány például szalonnaszervó alapú volt. Volt is szerepe a segédvezetőnek, mikor meg kellett fordulni: rendesen bele kellett segíteni a kormányzásba, mintha valami hajót vezetne az ember. A képen látható futóhoz hasonlón vitték a munkagépeket, ami az említett komfortos kezelhetőség, illetve a makadámutak miatt sosem volt egyszerű menet. Másik bármilyen autóval való találkozás eseményszámba ment. Apám gyerekként sokat ment vele, aztán ha lerobbant a Kaeble, például mert jó vizes gázolajat sikerült tankolni, akkor segítkezett neki kipucolni a szűrőt, vagy az adagolót is. Voltak trükkök is, például télen például nem nagyon állították le éjszakára a teherautók motorjait: fagyálló nem volt, a gázolaj meg olcsó volt.

Keresményéből sikerült egy állami levetett, de jó állapotú Volgát venni. Sajnos nagypapa sokáig már nem tudta használni, az 5 év üdülés a hadifogságban később benyújtotta a számlát. A Volgát édesapám örökölte meg. Átalakította a váltóját: ezt kb. úgy kell elképzelni, mint a szorzóváltót a bicikliken. A három sebesség bőven hagyott tartalékot a motorban, így az eredeti váltó után egy külön második váltóberendezés csatlakozott, külön kapcsolókarral. Persze a kardán is rövidebb lett. Elsősorban a fogyasztást sikerült a módosítással visszavennie, 2,5-3 liter 86-ossal is beérte a robusztus autó. Ezzel építették fel szüleim a házukat: keményebb rugók mentek hátra, üresen dragstermódra emelte a hátulját, hogy amikor tégláért kellett menni, ülések és csomagtartó kiürít, és padlótól a tetejéig meg lett rakva téglával, a közeli gyárból, így megspórolva a fuvarokat. Bírta az autó. Saját lábán ment a bontóba pár évvel később. Utána jött hiánypótlásnak mustársárga avagy homokszín Kispolszki, aztán egészen a 90-es évekig 1500-ös Lada, ez után Renault 18, aztán meg én is beléptem az autózás korába. (1995, itt a 18-as, Faterral a fedélzeten szabadítja ki a Fordot: a hátsókerékhajtás, meg a garázsrámpa nem túl jó barátok. Inculded nagypapa, meg az ő autója.)

Anyai nagyapám szintén autószerelőnek tanult, ő mondjuk már az 50-es években volt tanonc. Több munkahely után 35 évig a Szabolcs utcai Volánnál dolgozott, innen is ment nyugdíjba. Itt kizárólagos munkája a buszok kéthengeres légkompresszorainak főjavítása volt. Épített is egy jó teljesítményű kompresszort itthonra, máig is használjuk. Vett egy Kispolszkit, újonnan, McLaren narancs színben, míg fiatalabb volt, elég jól elboldogult a javításával, aztán már idősebbként meghagyta nekem. Most már 80 évesen nem akar vezetni, főleg mivel nem sokkal előtte lekoccolta az elejét. Áramvonalasította, azt is lehet mondani, mivel a két első sárvédőt ívelését sikerült kiegyenesítenie. Az autót rendbe tettem, és máig is használom, ordít, harap, az aszfaltot felszaggatja :-) Itt a blogon is valószínűleg szerepelni fog néha, ha valami nagyobbat kell rajta reszelni. Alapból egyébként igencsak megbízható.

Nade, öreg Ford. Az első autóm.

 Az Fordot Rákoshegyen láttuk meg, az út szélén, a pocsolyában álldogált. Éppen ekkor jártam a jogosítványomért, amúgy még nem is gondoltam, hogy nekem kéne valami saját. Viszont ott állt ez, hófehér palást, krómozott ablakkeretek, hűtőrács csillogtak, mint az ékszerek, még dísztárcsák is voltak rajta, egészen földöntúli jelenés volt ott a tócsában állva. Hétvégén mentünk megnézni, ez ugye úgy történt, hogy én beültem a volán mögé elalélni, apám meg az eladó meg huzakodtak egymással, mennyi legyen az annyi. Végül is 150ezer-ben sikerült megállapodni, annál is inkább, mivel neki csak helyet jelentett az autó, az egyik rokonáé volt, aki meghalt, és csak a gond van vele, hogy itt áll. Megpróbálta a helyi amerikai Fordokra specializálódott bontóban elbontatni, de a redneck jellegű bontómester & Corvette rajongó mondta, hogy nincs az a pénz, hogy ő ezt elbontsa, de most épp megvenni nem tudja, tán két hónap múlva. Na, mi pont ebbe a résbe estünk be, így lett nekem első autóm.

Amivel aztán mindenhol jártam. A Tisza parttól kezdve a Balatonnál a kollégáimmal többször, például alkohol és csaj túrán, hazafelé kellemes másnaposan tolva az M7-en, belsőben megnéztük a végét. Jó korszak volt, ám jött a Maserati. Bár az utóbbit hívhatnám Tévedésnek is. Sokat akart a szarka. (A fenti téli képen baloldalt a Maserati, kék ponyva alatt várja az idejét. Itt lent pedig az Adriánál, német rendszámú 190-es Mercedes társaságában.)

A Maseratit hasonló módon sikerült megtalálni, mint a Fordot. Éppen sikerült a TAJ számomat elveszíteni, az ennek pótlására szolgáló hivatal Budapesten a Damjanich utcában volt. Sétálok a Damjanichban, és egy madárürülékből és falevelekből összeépült páncélzatot viselő letámaszott autó láttam. Ez volt akkor a Maserati. A tulajjal sikerült megegyeznie apámnak, mintegy fél év gyúrás, és számtalan feles, fröccs fizetése után, az autó orrával szemben lévő kocsmában. Ez a process default úgy zajlott, hogy beültettek az autóba (ahol a körbefoncsorozott üvegek mögött lehetett az autóbuzéria mélységeibe bukni), ők pedig egyezkedtek. 98 szeptemberében elvontattuk az autót. A javítások sora hosszú és fárasztó volt. Olyannyira, hogy külön blogot lehetett volna róla indítani, amit nem tettem meg, lényeg, hogy 11 évig volt nálam, és visszatekintve túl magas léc volt ez nekünk. Akit érdekel, az Index fórumján: „Maserati az Olasz Luxus” visszakereshet mindent. Btb2000s nicknévvel írtam oda, illetve valószínűleg a jövőben is, mint post-maseratisti. De én most már feledném a Maserati érát, ami nem hozott annyi örömöt, mint amennyi energiát bele kellett tenni nekem, meg édesapámnak. Remélem Tamásnak, aki megvette az autót, és egy türelmes repülőgép-szerelő, több szerencséje lesz vele. Azért megállapodtunk abban, hogy a Maseratit közösen eljuttatjuk a szalonállapotba. Az én szerepem, visszatekintve az elmúlt 11 évre, a megőrzés volt. Összességében nem hozta azt, amit vártam tőle. Pedig mennyi munkám, munkánk benne volt. Azért sikerült az abszolút működésképtelenségből egészen megbízható működést összehozni. De közben kijött sok más hiba, meg az alapvetően slendrián minőségből csodát, vagy Lexus-t nem sikerült varázsolni. Ezt felfogom a saját szerény képességeimnek. Nem vagyok autószerelő, sosem tanultam a szakmát. A Maserati adta kihívásokkal igazából nem sikerült megbirkóznom. Na mindegy. Fátylat rá.

 

Amíg a Maseratival szórakoztam, a Ford várakozott. Szét lett szerelve, kapott egy lakatolást, illetve telifényt. Majd helyet a garázsban, 6 egész évig. A Maserati távozásával viszont ugyanúgy kell youngtimer / veterán autó, mivel az élet ABS, EBD, automata klímaberendezés, elektromos ablakok, fedélzeti számítógép, és hasonlók nélkül kezdődik. A common-rail dízelekről nem is beszélve. Így hát indul ez a régi-új projekt. A következő részben erről lesz szó.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.